A legelső blogcikkemben azt a létsíkot mutattam be, ahol a Kianit Szövetség főhadiszállása található. Roanaa szigetét igazán gyönyörű és különleges világnak, már-már utópiának képzeltem el. De vajon mi a helyzet akkor, amikor az ember ennek a szöges ellentétében kénytelen élni? Vessünk egy pillantást most arra a kifejezetten disztópia jellegű világra, ahol a történet kezdetét veszi, és ahonnan főhősnőnk, Kyra származik!

Képzeljetek el egy közösséget, amelynek tagjai a lehető legpuritánabb körülmények között élnek! Nem csupán lemondanak a felesleges fényűzésről, hogy természetközelibb életet éljenek. Szürke rongyokban járnak, alig vesznek ételt magukhoz, egyforma házaikban csak a legalapvetőbb és legkényelmetlenebb bútorok és használati tárgyak találhatóak meg. Az életük kizárólag végtelen robotolásból áll nagyjából negyvenéves korukig, amikor is teljesen legyengülve kérik a halálukat. Ami pedig a legrosszabb, képtelenek arra, hogy álmodjanak vagy érzéseket éljenek át. Hogy miért? Egyszerűen ez a mintázat ivódott beléjük már születésük percétől fogva, és soha senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdőjelezze.

Két ember van csupán, akik kivételt jelentenek. Az egyik természetesen Kyra, aki kezdettől fogva birtokában van a fent említett, a Falut benépesítő kolónia tagjai által feleslegesnek tartott gyári hibáknak. A másik a Custodis Animarum nevű rejtélyes, idős férfi, akire egyszerre tekintenek félelemmel és megvetéssel. Hogy miért éppen ők ketten azok, akik kiszakadhattak ebből a végtelen sziszifuszi körforgásból? Erre csak jóval később, a Boszorkányúr-sorozat egyik következő részében derül majd fény. Rá is térnék most egy másik kérdésre, ami ezt a sivár világot megalkotva merült fel bennem.

Mitől válik egy világ disztópiává a szemünkben?

A disztópia szó jelentését nem nehéz meghatározni. Mindenki számára egyértelmű, hogy egy a jelenleginél rosszabb világ képét lefestő elképzelésről van szó. De vajon hogyan látja azt a bizonyos másik világot az, aki beleszületett? Számára nyilván ez a természetes állapot, és fel sem merül benne, hogy bármiféle gond lenne vele. A kolónia tagjai is elégedettek az ő szürke életükkel. Csupán akkor mutatják a harag érzésének az utánzatát, amikor porszem kerül a gépezetbe, és azt látják, hogy a megszokott, biztonságos kis világuk veszélybe került.

Valószínűleg külső szemlélőként szánalomra méltónak és abszurdnak tartjuk a Falu életét. Ugyanakkor kellő tudatosság nélkül a mi életünk is éppen ilyenné válhat. A legegyenesebb út ebbe az állapotba a közönyön keresztül vezet. Amikor hagyjuk, hogy a hétköznapok szürkesége bedaráljon minket, nem törődve a testünk és lelkünk szükségleteivel, a szeretteinkkel, vagy általában az embertársainkkal, egy kicsit mindig disztopikusabbá válik a világunk.

Ahogy a közöny és a nemtörődömség a legbiztosabb út ahhoz, hogy az életünk kolónia-szürkévé fakuljon, úgy a szeretet és a lelkesedés jelentik a kiutat ebből az állapotból. Először is szeretnünk kell magunkat annyira, hogy fel merjük tenni a kérdést: valóban a saját életemet élem-e? Ha a kérdésre a válasz nem, valószínűleg ideje változtatnunk néhány dolgon. Kell valami, ami motivál minket arra, hogy reggel felkeljünk. Lehet ez a hivatásunk, az otthonteremtés a családunknak vagy akár egy hobbi, amit szívvel-lélekkel csinálunk.

Így máris könnyebb felülemelkedni az olyan érzéseken, amik lehúznak minket, ha hosszú távon velünk maradnak. Emellett könnyebben találunk vissza a belső egyensúlyunkhoz, ha kibillenünk belőle. Ha pedig bennünk béke van, mások felé is nyitottabb szívvel tudunk fordulni, ráadásul a rajtunk kívül álló nehézségekkel is hatékonyabban tudunk megbirkózni. Így még akkor is élhetővé és csodálatossá tehetjük a saját világunkat, ha a külső körülmények egyre inkább egy Orwell-regényre kezdenek emlékeztetni.

Mindez persze sok gyakorlást és belső munkát igényel. De mindenképpen megéri kísérletezni némi belső muníció kifejlesztésével, ugyanis csak nyerhetünk vele. Sok sikert kívánok hát hozzá mindenkinek!