Philip Pullman trilógiája, Az Úr Sötét Anyagai igazán megérdemelte a megfilmesítést. Bár a könyvsorozat valójában az ifjúsági irodalomhoz tartozik, a benne megelevenedő világok minden generációt elvarázsolnak a kiskamaszoktól a szülőkön át a nagyszülőkig.

Sajnos az első könyv, az Északi fény New Line Cinema által készített, Az arany iránytű (2007) című adaptációja nem hozta a várt bevételt. Így A titokzatos kés és A borostyán látcső akkor már nem került filmvászonra. Ám úgy tűnik, a 2019-ben debütáló sorozat jól veszi az akadályokat, és a BBC végre feldolgozza a teljes trilógiát. Vajon minek köszönhető a siker?

Mélységek és magasságok

Philip Pullman trilógiája igazán sokrétű, ezért képes minden korosztályt megszólítani. A gyerekek odáig vannak az aranyos beszélő állatkák alakját felvevő daimónoktól, a nagyobbak pedig a különböző izgalmas világoktól, amelyeket tizenkét éves főhősnőnk, Lyra bejár. Ám mindezek mellett olyan tudományos, etikai és filozófiai kérdések is átszövik a történetet, amelyek a lány életkorát már bőven meghaladó olvasók figyelmét is lekötik.

Ezt az összetettséget sokkal inkább képes visszaadni a sorozat, mint a korábbi film. Chris Weitz rendező ugyanis engedett a Katolikus Liga nyomásának, amely bojkottra szólította fel a potenciális közönséget a történetben megjelenő ateista világkép miatt. A rendező ezért sokat finomított az erősen valláskritikus felhangon. Ám ezzel olyan lényegi elemeket iktatott ki, amelyek nélkül a film sokkal felszínesebb lett az eredeti történetnél. Szerencsére a BBC és az HBO együttműködésében készült sorozat készítői jóval bevállalósabbak voltak ezen a téren, és tűpontosan visszaadják Philip Pullman igencsak lesújtó véleményét a katolikus egyházról.

Nemcsak a valláskritikus felhang erősödik fel, hanem olyan kemény erkölcsi próbatételek is helyet kapnak, amelyeket Chris Weitz korábban szintén lespórolt, és amelyekre nem jelentett mentséget még a megnyomorító kompromisszum sem, amibe belement. A leglátványosabb példa erre az utalás, amit még a történet elején kapunk azzal kapcsolatban, hogy Lyrából áruló lesz. Nehéz ezt az állítást összeegyeztetni a vakmerő, kíváncsi és keresetlenül őszinte lány jellemével, így végig ott van bennünk a feszültség. Vajon mikor és hogyan fog ez megtörténni? Lehetséges, hogy az aletiométer nevű furcsa szerkezet most az egyszer tévedett? Ám ilyesmiben hiába is reménykedünk. A sorozat pedig – a filmmel ellentétben – nem egyszerűen felvállalja Lyrának ezt a végzetes hibáját, hanem még sokkal szívszorítóbb módon jeleníti meg a könyvhöz képest.

Emberi tempó

Az Északi fény színes világa nagyszerű aláfestést ad a szerteágazó tartalomnak. Ha a filmvásznon meg akarnak mutatni mindent a patinás Jordan kollégiumtól Mrs. Coulter elegáns londoni lakásán át a fenyegető Bolvangarig és Svalbardig, és az ezeken a helyeken kibontakozó emberi drámákat, jó néhány órára szükség van. Ez az, ami Chris Weitznek sajnos nem állt rendelkezésére, a maga adaptációja elkészítésekor. Nem csoda tehát, ha az Északi fény történetének beszuszakolása egy átlagos fantasyfilm játékidejébe teljes kudarcnak bizonyult. Az arany iránytűt nézve az a benyomásunk támad, hogy a szereplők nincsenek igazán jelen, és csupán átrohannak az összes kötelező helyszínen és eseményen.

A sorozat-formára való berendezkedés azonban nagyon jót tett a történetnek. Amellett, hogy helyet kap az összes lényeges momentum, ami a könyvben megvolt, a készítők még olyan plusz jeleneteket is betoldottak, amik remekül harmonizálnak az eredeti változattal. Az új színészgárdának (Dafne Keen, Ruth Wilson, James McAvoy, Ruta Gedmintas, James Cosmo, Anne-Marie Duff) így már van ideje belehelyezkedni egy-egy konfliktushelyzetbe, ahelyett hogy csak átsiklanának rajtuk. Ennek köszönhetően a játékuk is sokkal emberibb és érzelmekkel telibb lett, mint azt a korábbi filmben láttuk.

Párhuzamos világok

Valószínűleg jó néhányan ismerik már Az Úr Sötét Anyagai-történetet azok közül, akik belevágtak sorozatba. Nem nagy meglepetés tehát, hogy az események nem egy, hanem több különböző világban játszódnak. A készítők részéről zseniális húzás volt már az első évadban bevágni néhány jelenetet a másik Oxfordból, és megismertetni a nézőket Willel, aki egyébként csak A titokzatos kés című, második könyvben tűnik fel. Ezzel még egy plusz rejtélyt kapnak a nézők, ami epizódról epizódra bontakozik ki.

Egyértelmű tehát, hogy Az Úr Sötét Anyagainak új sorozat-adaptációja sokkal jobban sikerült, mint a régi filmváltozat, és ugyanazt a színvonalat hozta, mint a könyv. Úgy tűnik, megéri bevállalósnak lenni, és szembe menni az árral.

Képek forrása: IMDb