Elérkeztünk a második tüzes jegyhez, vagyis az Oroszlánhoz. Ezt a fenséges, méltóságteljes minőséget Garon Tereus magiszter, a mágikus küzdelem mestere és a Bellicosus- család vezetője képviseli.

Bár az Oroszlán is a tűz elemhez tartozik, itt már nem kifejezetten a nyers erőn, és a kezdethez szükséges lendületen van a hangsúly. Ez a jegy már egy kész birodalmat irányít, legyen szó akár egy csapatkapitányról, egy főnökről vagy egy közösség vezetőjéről. Különleges tehetsége van ahhoz, hogy összefogjon egy-egy csoportot. Trónja magasából a rábízottakra tekintve átlátja a teljes képet, mindenkire a leginkább testhez álló feladatot osztja és mindenkit a neki megfelelő módszerrel motivál. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy a Király legyen az Oroszlán archetípusa?

Basáskodó zsarnok

Ezen a legalacsonyabb, szinte állati szinten birtokló önzés és despotikus erőszak jellemzi az Oroszlánt. Igazi diktátorként létezve úgy gondolja, a hatalom automatikusan kijár neki, vagyis nem kell tennie semmit azért, hogy kiérdemelje, basáskodó uralmát pedig akár erőszakkal is fenntartja. Itt magától értetődően elvárja, hogy mindenki őt szolgálja, mert saját tulajdonának tekinti a környezetét. Sőt, önelégülten ünnepelteti és dicsőíti magát anélkül, hogy észre venné és tisztelné az emberi értékeket.

Mindig fent akar maradni a csúcson, mert ez az élmény élteti, ráadásul meg akarja tapasztalni lehetőségeinek határait. Ezen a szinten az Oroszlán hiúsága még annyira erős, hogy egyáltalán nem is fogadja el a kritikát, nem képes meghallani “udvartartása” negatív véleményét. Nagyon nehezen ismeri be magának, hogy még sokat kell tanulnia, ezért úgy tesz, mintha már mindent tudna.

Hatalmaskodó uralkodó

Az ego ezen a szinten még mindig meglehetősen erős, a hatalomvágy még domináns jellemvonás. Továbbra is arra törekszik, hogy az élet örömeinek minden egyes cseppjét kiélvezze és sok úgy nevezett csúcsélményben részesüljön. Ennek a tudatszintnek a másik nagy csapdája, hogy az illető erősen függ a külvilág elismerésétől, mert egojának még folyamatos igénye van a külső megerősítésre és mások dicséretére. Emiatt látszólagos hűvös nyugalma mély bizonytalanságot takar, hiszen állandóan figyeli, mit szól a külvilág az ő királyi szerepéhez és megjelenéséhez. Ezen a szinten már erősebb a függetlenségi törekvése, a liberális önérvényesítési vágya, és feltűnik nála a nagylelkűség is. Ugyanakkor mindezt még az ego mozgatja. Úgy érzi ugyanis, hogy jóságáért cserébe kijár neki a tisztelet.

Szakrális király

Ezen a legfelső szinten az Oroszlán a hitőrző, pap-király analógiáját testesíti meg. Itt már tudja, hogy az igazi király uralkodása során a népét alázattal szolgálja, amely élettapasztalata során hosszasan érlelődött a lelkében.

Ebben a fázisban a hatalma egyenértékű a felelősség érzetével. Érzi, hogy fel kell vállalnia azt a szakrális királyokra vezetés és igazságos uralkodás feladatát, mely végső soron az önmegvalósításához vezet. Szeretetével és bölcsességével összetartja a közösséget, ahogyan Nap tartja a bolygókat a saját gravitációs mezőjében, illetve éberen őrzi az egyetemes hitet. Ő már valóban olyan igazságos és nagylelkű király, aki közvetlen kapcsolatban áll az Égi hierarchiával, ennélfogva képes a nemes célokat követni.

Garon Tereus magiszter

Garon Tereus magiszternek, az Oroszlán archetípus megtestesítőjének és a mágikus küzdelem mesterének valósággal a vérében van a vezetés képessége. Mellékneve Téreusz thrák királyra utal (bár a kéjsóvár uralkodó leghíresebb cselekedete szöges ellentétben áll azzal, ahogyan Garon él). A magiszter maga is királyi családból származik, és idősebb fiúként ő volt a trón várományosa. A bátor, igaz szívű és karizmatikus férfi méltó örökös lehetett volna, ám öccse gonosz tervet szőtt ellene. Karus balesetnek álcázott merényletet szervezett a király és a királyné meggyilkolására, majd úgy intézte, hogy a bizonyítékok alapján egyértelműen Garon tűnjön bűnösnek.

Garont nem sokkal a merénylet előtt felkereste egy igéző, aki belelátott Karus szándékaiba, és megpróbálta figyelmeztetni őt, hogy öccse forral ellene valamit. Noha a trónörökösről köztudott volt, hogy varázslatos képességekkel rendelkezik (képes bármit felrobbantani puszta kézzel), a mágia ködösebb, kifürkészhetetlenebb ágait szemfényvesztésnek tartotta, és mélységesen megvetette. Emellett rendíthetetlenül hitt a vér szavában, és aljas rágalomnak tartotta az öccse ellen felhozott vádakat. Így tehát elzavarta az igézőt. Ennek ellenére a férfi segített megszökni a várbörtönből a kivégzésére váró Garonnak; térkaput nyitott számára Roanaa szigetére.

Silvanus magiszter tervei között nem szerepelt, hogy magához szólítja Garont (a trónörökös lelke nem jelezte, hogy készen állna a megmérettetésre). Ám a férfit olyan túlcsorduló hála töltötte el az igéző és a Kianit Szövetség iránt, hogy az első perctől kezdve rendkívül értékes szövetségesnek bizonyult, és a kiképzése elvégzése után alig öt évvel kiérdemelte a magiszteri tisztséget. Garonnak meg kellett tapasztalnia az árulás fájdalmát és a kegyvesztettség állapotát ahhoz, hogy gőgje és az anyagi világon túli birodalom misztériumaival kapcsolatos előítéletei lekopjanak róla. Azután válhatott csak szakrális vezetővé, hogy alázatos szívvel felvállalta a rábízott csoportok képviseletét.